fbpx

Apám miatt vonzódom a szenvedélybeteg pasikhoz…

Apám alkoholizmusát mindenki másképp kezelte. Az ismerősök minél többet akartak tudni a részletekről, a család pedig minél kevesebbet. De persze, ahogy a szomszédok sem láthattak bele a mindennapjainkba, úgy mi sem tudtunk úgy tenni, mintha nem ehhez a családhoz tartoznánk.

Főleg én nem, aki ebbe a fantasztikus családmodellbe született bele. Persze ezt úgy mondom, mintha mindig is így gondoltam volna – de sajnos nem. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy megértsem, milyen károkat okozott bennem a család. Igen, nemcsak az alkoholista apám, hanem az anyám is, aki ezt nem tudta jól kezelni.

Anyu folyton kozmetikázta a dolgokat…

“Kicsikém, ne nézz ilyen csúnyán apára! Azért iszik ma is, mert nagyon sokat idegeskedik a munkahelyén. Így tud csak pihenni. És egyébként nem iszik sokat. Tudod, az orvos már nagyapádnak is megmondta, hogy napi egy pohár vörösbor jót tesz az egészségének. Na, apád nem iszik sokkal többet ennél.” Még mindig csengenek a szavai a fülemben, pedig már vagy 15 éve nem nyelem be ezt a dumát.

Anyám persze nem tudta, milyen károkat okoz ezzel bennem. Nem tudta, milyen érzés lesz úgy felnőnöm, hogy soha nem mondhattam el a véleményemet apámról – és róla sem. Nem tudta, mit tesz majd velem az a rengeteg érzelmi elfojtás, amibe bele lettem kényszerítve. Anyám valójában semmit sem tudott – csak apám helyett is tagadta az alkoholizmusát.

Utólag visszagondolva nem is ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy technikailag 10 évesen már nem lehettem gyerek – hiszen egy ilyen családban hamar meg kellett tanulnom gondoskodni magamról. Mikor mindketten dolgoztak, csak az üres lakás várt iskola után. Ha csak apám dolgozott, akkor anyám egész délután robotolt otthon, hogy mire az öreg hazaér, minden a helyén legyen. Ha pedig csak anyám dolgozott, akkor pont olyan volt, mintha egyedül lennék otthon.

Ha valamivel elakadtam, senkitől sem kérdezhettem. Egyedül kellett megbirkóznom az érzéseimmel, a félelmeimmel és az iskolai feladatokkal is. És közben piszok jól kellett tanulnom, hiszen azt bezzeg elvárták – ahogy azt is, hogy amikor anyám éjszakás a munkában, akkor én foglalkozzak apámmal. Vásároljak be, főzzek meg, aztán pedig a fél szemem tartsam rajta a dülöngélő ősömön.

Ez egészen addig így is ment, mígnem 16 évesen megismertem az első szerelmem, akit néhány hónap elteltével szerettem volna hazavinni. Ciki volt, hogy folyton csak náluk lebzselünk vagy az utcán lógunk – és azt hittem, már eléggé felkészítettem a családommal való találkozásra. Ám, mint utólag kiderült, egy egészséges embert nem lehet erre felkészíteni…

Mikor beléptünk az ajtón, apám épp a wc csészét ölelgette. Nem sűrűn szokott hányni, hiszen alapvetően hozzá van szokva a piához. De sajnos, mivel az agya már nem a régi, simán áttöltötte a házi pálinkát egy műanyag flakonba – és “műanyagmérgezést” kapott. Szinte szó szerint ezekkel a szavakkal magyarázkodtam a srácnak – miközben anyám igyekezett minél nagyobb ricsajt csapni, hogy elnyomja a kínos fürdőszobai hangokat.

Ő meg csak ott állt, teljesen megszeppenve. 16 éves volt, normális családból jött, és egyáltalán nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Igyekezett tisztelettudóan viselkedni, de egy ponton kibukott belőle: “Ne haragudj, Bogi, de ez undorító. Nem tudok itt maradni. Sajnálom.”

Elsőre nagyon megsértődtem, hiszen leundorítózta az apámat, az otthonomat, az életemet. Mérges voltam rá, és cserébe én is mindennek lehordtam őt – csak éppenséggel tök alaptalanul. Most, felnőttként, már tudom, hogy azért voltam rá olyan mérges, mert akkor döbbentem rá valami nagyon fontosra. Mégpedig arra, hogy számomra teljesen természetes, hogy ebben a mentális, érzelmi és intellektuális mocsárban élek. És ettől megijedtem.

Átjelentkeztem egy másik középiskolába, majd beköltöztem egy kollégiumba. Onnantól kezdve csak ünnepnapokon mentem haza – és ez azóta is így van. Akkoriban még nem tudtam, milyen jól tettem – és hogy milyen hálás lehetek annak a 16 éves fiúnak. Mert ha ő nem nyitja fel a szemem, talán még évekig a szüleimmel éltem volna.

Azóta már 30 is elmúltam, de még mindig szakemberhez járok. Egyszerűen tudat alatt vonzódom az olyan férfiakhoz, akik pusztítják magukat. Piások, játékfüggők, munkamániások – ők lettek a “zsánereim”. Mert ezt a példát láttam, ezt hozom otthonról. Ezekkel a pasikkal viszont lehetetlenség hosszú távra tervezni – ezért ha családot szeretnék, akkor muszáj szembenéznem a múltammal, ami elől 16 évesen elszaladtam.

Bogi történetét Varga Anita jegyezte le.

Kövess engem

Varga Anita

© 2019. MINDEN JOG FENNTARTVA

WEBOLDAL BY KOHO

Kapcsolat

info.radfigyelek@gmail.com
1063 Budapest, Szív utca 9.
+(36) 20 3780249