Az emberek természetüknél fogva társas lények, és szükségünk van visszajelzésekre ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan hatunk másokra. Ez teljesen normális, de ha kizárólag külső dicséretek határozzák meg, hogy értékesnek érzed-e magad, az hosszú távon problémát okozhat. Amikor az önbizalom csak a másoktól kapott elismeréseken alapul, akkor könnyen meginoghat, ha nem kapod meg azt a pozitív visszajelzést, amire számítasz. Így könnyen előfordulhat, hogy folyamatosan elismerést keresel, és csak akkor érzed magad sikeresnek, ha mások ezt visszaigazolják.
A külső visszajelzésektől való függés gyakran mélyebb, gyermekkori tapasztalatokból ered. Sok esetben a szülők, tanárok, vagy más felnőttek által adott visszajelzések határozzák meg, hogyan látjuk magunkat gyerekként. Amikor a pozitív megerősítéseket helyezik előtérbe, megtanuljuk, hogy a jó teljesítményért és viselkedésért dicséret jár. Azonban ha a dicséret ritka volt, vagy feltételhez kötődött – például csak akkor kaptunk elismerést, ha megfeleltünk bizonyos elvárásoknak –, akkor az önértékelésünk külső forrásokhoz kezdett kapcsolódni.
Az ilyen gyermekkori élmények traumatikusak is lehetnek, ha a szeretet és elfogadás feltételekhez volt kötve. Ha valaki csak akkor érezte magát értékesnek, amikor dicséretet kapott, akkor felnőttként is hajlamos lesz külső megerősítésekre támaszkodni, hogy értékesnek érezze magát. Az ilyen tapasztalatok mélyen beivódhatnak az önértékelésünkbe, és folyamatosan arra törekedhetünk, hogy mások pozitív visszajelzéseit elnyerjük.
Gyermekként az egyik legfontosabb dolog, amit megtanulunk, az, hogy kik vagyunk, és hogyan illeszkedünk a világba. Ha ezt csak külső visszajelzések alapján alakítjuk ki, akkor felnőttként is könnyen elveszíthetjük a belső iránytűnket, ami meghatározza, hogy mi az, ami számunkra igazán fontos.